Beszédek, közlemények

Markó Béla szövetségi elnök beszéde az RMDSZ marosvásárhelyi kampányindító rendezvényén

Hölgyeim és uram, kedves kollégák!

Kampányt kezdünk. Megkezdtük a tegnap Csikszeredában, elindítjuk ma Marosvásárhelyen, aztán holnap elindítjuk Nagyváradon, és ezáltal egész Erdélyben nekifogunk fölkészülni november 25ére. Ideje van ilyenkor a számvetésnek és ideje van a számadásnak. Azt gondolom, hogy van az RMDSZnek amiből számot adnia, van amivel számot vetnünk ebben a pillanatban. Engedjék meg, hogy emlékezéssel kezdjek én is. Valamikor az idők hajnalán, ezelőtt jónéhány esztendővel, 1995ben, kedves barátommal és kollégámmal, Takács Csaba ügyvezető elnökkel, DélTirolba látogattunk. DélTirol mindenkinek eszébe juttatja azt, amiért mi olyan régóta dolgozunk, az erdélyi magyarság, a romániai magyarság autonómiáját, az erdélyi magyarság, a romániai magyarság döntéshozatali lehetőségeit és erejét. Itt mondom, ebben a városban, amely valaha, néhány évtizeddel ezelőtt a Magyar Autonóm Tartomány székhelye, fővárosa volt. Rossz időben működött az a tartomány, sokan mondták akkor róla, tulajdonképpen csak kirakatul szolgál azért, hogy megnyugtassa a magyarokat, és megnyugtassa a nemzetközi közvéleményt, de tulajdonképpen tartalma nincsen. Hát tartalma, igazi tartalma minek is lehetett az ’50-es években, minek is lehetett egy kommunista diktatúrában? Ez így van. Ennek ellenére, állítom, hogy tartalma mégis volt a magyar autonóm tartománynak, hiszen egy olyan vidéket, egy olyan régiót ölelt magába, ahol többségben voltunk, és ígérte az autonómiát, a valós autonómiát, ígérte a döntési lehetőségeket, amelyek aztán nem születtek meg, hanem helyettük jöttek még nehezebb, még szomorúbb idők.
Nos, Dél-Tirolba látogattunk 1995-ben kollégámmal, és alkalmunk volt egy bölcs öregemberrel beszélgetni. Ez a bölcs öregember egy féllábú ember volt, a háborúban veszítette el a lábát, de vágott az esze, mint a borotva, ahogy mondani szokták, és az akarata pedig olyan volt, mint a vas. Ez a bölcs öregember azelőtt nem sokkal még a Dél-tiroli Néppártnak volt az elnöke, és hosszú évtizedeken át, hosszú időn át vezette a Dél-tiroli németek egységes szervezetét az autonómia-küzdelemben. És megkérdeztük tőle, mi a titka a sikernek? Mi a titka az eredménynek? Ránk nézett és megkérdezte, hogy hány éve működik a mi szervezetünk? Mondtuk, hogy hát 1995-ben vagyunk, öt esztendeje. Nos, azt mondja, nekünk 30 esztendő kellett ahoz, hogy az autonómiát kivívjuk. Az egyik titok az a konok, kitartó, folyamatos küzdelem, a berendezkedés a türelemre, a meg nem torpanásra és a hosszú-hosszú harcra. A másik titok az egység. A másik titok, a másik kulcs a sikerre az, hogy nekünk 30 esztendőn át sikerült egységeseknek maradnunk, 30 esztendőn át sikerült egyetlenegy szervezetben megőriznünk magunkat és egyetlenegy szervezettel képviselnünk a dél-tiroliak autonómia-akaratát.
Van még kulcsa a sikernek, mondta ő. Például az, hogy ezt az egységes szervezetet csak úgy lehetett fönntartani, hogy amit többségi akarattal eldöntöttünk, amit sokszor nagyon nehezen, sok-sok vita után, éles politikai küzdelemben, amit többségi szavazattal eldöntöttünk, azt mindenki tiszteletben tartotta. Azok is tiszteletben tartották, akik a viták során, majd a szavazás során nem értettek egyet azzal az állásponttal, amely végül is többséget kapott. Ez kell az egységes szervezethez. És van még természetesen számos más kulcsa az eredménynek, mondta, például az, hogy először mindig Romához fordultunk az igényeinkkel, a kéréseinkkel, és ha az nem járt sikerrel, akkor aztán elmentünk Bécsbe, és ott folytattuk a küzdelmet. Nagyon fontos volt nekem, nagyon fontos volt nekünk az, amit az a bölcs öregember, az a dél-tiroli ember mondott nekünk akkor, valamikor az idők hajnalán, 1995-ben.
Sok mindent megtanultunk azóta mi is, még ezt is megtanultuk, hogy először Bukarestben kell küzdeni a jogainkért, így járt el egyik kollégánk, aki most első azon a jelöltlistán, amelyet Önöknek bemutattunk: Frunda György, aki a számunkra érzelmileg, tartalmában és emberi sorsokban is fontos kérdésben, a kézdivásárhelyi Agache-perben végigvitte itt a pert Romániában, és amikor nem járt sikerrel, elment Strassbourgba, az Emberjogi Bíróságra, és ott sikerrel járt. Én is kézdivásárhelyi vagyok, külön is köszönöm Frunda Györgynek, hogy megtette azt, amit megtett.
Ilyen embereket kínálunk Önöknek. A többiek is ilyenek, akik utána következnek. Én nem sorolom mindenkinek a képességeit, a tapasztalatát, a tulajdonságát. Megtanulták a leckét, megtanulták, hogyan kell egységesnek lenni, megtanulta Sógor Csaba, akit én egyre jobban becsülök ezekben a napokban, meg kell mondanom, mert sok mindenben nem értünk egyet és még sokan vannak az RMDSZ-ben, akikkel nem értünk egyet, de tudja azt, hogy egység nélkül, egységes politikai fellépés nélkül ennek a közösségnek nincsen reménye az igazi jövőre, nincsen reménye az autonómiára. Arra az autonómiára, amelyet sokan annyiszor vesznek a szájukra, de meg kell kérdeznünk mindig tőlük, hogy mit tettek érte, mert mi el tudjuk mondani és fel tudjuk mutatni, hogy mit tettünk ezért az autonómiáért és mit fogunk tenni az elkövetkezőkben. És jönnek a többi jelöltek: Winkler Gyula, Biró Rozália, Korodi Attila, ismerjük őket, megkapták a tapsot, és nem udvariasságból kapták ezt a tapsot, tudom, hanem azért mert teljesítettek és Brüsszelben is teljesiteni fognak. És amit nem tud az egyik, azt tudni fogja a másik, és amit nem tud az egyik, azt meg fogja tenni a másik. Ezért fontos az egység. Ezért fontos, hogy csapatban legyünk, egy hatalmas csapatban, egy másfél milliós csapatban, amelynek ők természetesen csak képviselői, előőrsei lesznek ott Brüsszelben. Fontos volt nekem ennek a dél-tiroli öregembernek a leckéje, fontos volt az egység leckéje, azóta sem felejtettem el. És néha bele kell gondolnom abba, hogy eltelt, igen, 1995-ben még csak ötödik esztendeje volt a küzdelemnek, ma már 17 esztendeje van a küzdelemnek.
Sok mindent teljesítettünk azóta. Itt fölírtuk jelszóként, hogy „Új honfoglalás”. Sokan kérdezik, mit jelent az, hogy új honfoglalás? Hiszen mi a hont már egyszer elfoglaltuk valamikor 1100 esztendővel ezelőtt, őseink elfoglalták, aztán 1241-ben elveszítették, és vissza kellett szerezni. Aztán 1526-ban is elveszítették, és hát hosszú-hosszú ideig, több mint másfél évszázadig nem volt a miénk ez a hon, és ismét vissza kellett szerzni. Legutoljára annak a honnak egy részét 1918-1919-ben veszítették el velünk együtt az eleink, de mi nem vesztünk el. Mi nem vesztünk el, itt vagyunk, és az a dolgunk, hogy a honnak ezt a részét is visszaszerezzük. Ez a 17 esztendő ezzel az új honfoglalással telt el, azzal, hogy visszaszerezzük a földet, amit elvettek tőlünk, visszaszerezük az erdőt, a házat, mindent, a jogot, a méltóságérzetet, a piros-fehér-zöld zászlót, a himnuszt, visszaszerezünk sorra mindent, amiből áll a hon. A hon ebből áll, hogy együtt lehetünk mi, magyarok, együtt lehetünk erdélyiek, kárpátaljaiak, vajdaságiak, felvidékiek, magyarországi magyarok, minden magyar és az Európai Unió ezt kinálja nekünk. De jól kell építeni ezt az Európai Uniót, hogy ez így is legyen tartósan, és hogy egyre közelebb kerüljön a magyar a magyarhoz. Ez az új honfoglalás! Ez a nagy feladat 17 esztendeje, ezt tesszük és még sokáig kell tennünk.
Van, akinek elfogyott a türelme, van, aki azt mondja, hogy hosszú volt ez a 17 esztendő, hosszú volt együtt, kínos volt, elég volt. Nem volt elég! Harminc esztendőbe telt Dél-Tirolban, lehet, hogy nekünk is harminc esztendőbe fog telni, lehet, hogy többe, lehet, még van 13 esztendő, de lehet, hogy még van három. A küzdelem soha sem fog igazán befejeződni, Dél-Tirolban sem fejeződött be, ott sem teljes az autonómia, ott is tovább kell dolgozni rajta, és mindig dolgozni fogunk azon, hogy egyre teljesebb legyen a hon, egyre teljesebb legyen az autonómia, egyre teljesebb legyen a magyar-magyar együttlét! Korán fogyott el egyeseknek a türelme, korán gondolják, hogy nincsen szükség az egységre. Korán gondolják, hogy lehet már sokfele szaladni, hiszen annyi szavazata van a magyarságnak, hogy mindegy, miként szavazunk.
Én a tegnap, Csikszeredában, a színpadra felvittem egy pityókát, egy krumplit annak szemléltetéseképpen, hogy csúnya, nem valami szép gyümölcs ez a krumpli, de nekünk az életünk. Ide nem hoztam krumplit. Ide adatokat hoztam emlékeztetőül, Marosvásárhelyre, nekünk, marosvásárhelyieknek, de azoknak is, akik velünk együtt vannak. De ez nem ajándék. Figyelmeztetés, emlékeztető, de talán hasznos lehet az elkövetkezőkben. Adatok a a 2000-es polgármesterválasztásról, annak szemléltetéseképpen, hogy van-e nekünk elég szavazatunk? Polgármesterjelöltünk, akit Fodor Imrének hívtak, és aki az utóbbi időben hevesen dolgozik azért, hogy nekünk már nem kell együtt lennünk, - úgy látszik, hogy köztünk is vannak olyanok, akik, akárcsak a Habsburgok, semmit sem felejtenek, és semmit sem tanulnak - 2000-ben kapott 38.844 szavazatot. A polgármesterjelöltre érvényesen leadott szavazatok száma 78.022 volt Marosvásárhelyen. Ahhoz, hogy meg legyen a fele plusz egy első fordulóban, Fodor Imrének hiányzott még 167 szavazat. Ugyanakkor egy független magyar polgármesterjelölt, akit úgy hívtak, hogy Iszlay Jenő, - miért ne mondjuk ki a nevét, miért kerülgessük? - kapott 797 szavazatot. Fodor Imrének szüksége volt 167 szavazatra. Ez a független jelölt kapott 797 szavazatot. Ezt hoztam Önöknek, nem ajándékot, emlékeztetőt, de akaratot is hoztam, konokságot is az RMDSZ részéről, mindannyiunk részéről, tudást, felkészültséget, tapasztalatot ahhoz, hogy ne ismételjük meg a kudarcainkat. Fgyelmeztetésül elhoztam ezeket az adatokat, annak szemléltetéseképpen, hogy mennyire van igazuk azoknak, akik itt is, meg határon túl is azt mondják, hogy hát van elég szavazata a magyarságnak. Nem. A magyarságnak nincs elég szavazata, de van akarata, van kitartása! Ahhoz van szavazata, hogy az RMDSZ képviselőit, Frunda Györgyöt, Sógor Csabát, s ha kell, a következőket is elküldje Brüsszelbe, hogy ott sokszor más-más véleményen, de egységben, egyeztetve, egy akarattal küzdve a mi jövőnkért, képviseljenek minket. Ehhez kívánok én sikert nekik, és ehhez kérek Önöktől szavazatokat a jelölteknek.
Köszönöm, hogy meghallgattak.