Beszédek, közlemények

Markó Béla beszéde az október 6-ai aradi megemlékezésen

Tisztelt emlékezõ közönség!

Kedves aradiak!

Minden évben találkozunk itt Aradon október 6-án, minden évben megilletődötten fejet hajtunk a tizenhárom vértanú tábornok emléke előtt, minden évben büszkén tekintünk vissza szabadságharcos elődeinkre, aztán minden évben hazamegyünk, és éljük tovább a magunk életét ugyanúgy, mint addig.

Most is, ahogy erre az ünnepségre készültem, elgondoltam, hogy milyen messze van tőlünk 1848-49 magyar szabadságküzdelme. Nem időben van messze, hiszen sok ugyan a százötvennyolc esztendő, de mégsem több, mint két hosszú emberélet egymás után téve. Földrajzilag sincs messze tőlünk mindez, főleg itt Aradon, hiszen itt a közelben haltak meg a vértanúk, és ha a szél port kavar fel az utcán, talán ott van benne az ő poruk is.

Másképpen van tőlünk távol Kossuth Lajos, Széchenyi István, Petőfi Sándor vagy Damjanich János, Nagysándor József és mind a többiek. Eszméik és erkölcseik által vannak ők nagyon messze. Valljuk be magunknak, úgy olvassuk az életttörténetüket, mint valami romantikus Jókai-regényt, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez sohasem volt valóság. Pedig valóság volt! Valóság volt az, hogy a magyarok szabadságáért különféle meggyőződésű, vérmérsékletű és származású emberek össze tudtak fogni egymással, és együtt fordultak szembe az önkényuralommal. Pedig Kossuthot, Batthyányt, Széchenyit, Deák Ferencet sok szempontból egy világ választotta el egymástól. Valóság volt az is, hogy egy zseniális ifjú ember, a magyar nemzet felbecsülhetetlen kincse, akire úgy kellett volna vigyáznunk, mint a szemünk fényére, odadobta az életét a kozák lovak patái elé, a világszabadság eszméjéért. Valóság volt, hogy ez a nagyszerű költő azt tette, amit a verseiben mondott. Valóság volt az is, hogy az osztrák hadseregnek olyan tisztjei, akik magyarul sem tudtak, közük sem volt eredet szerint a magyar nemzethez, beálltak a szabadságharcba, hadvezérek lettek, és utána sem futottak meg gyáván, hanem vállalták a kötél vagy a golyó általi halált. Valóság volt a harc, valóság volt az ítélet, valóság volt a halál. Valóság volt az áldozatkészség, valóság volt az adott szó vállalása, valóság volt a hit, valóság volt az utódok iránti szeretet. Olvassunk csak bele a tizenhárom vértanú utolsó leveleibe, és rögtön rájövünk: emberek voltak, nem regényhősök, de tisztességes, hűséges, bátor emberek. Tisztesség, hűség, bátorság! Ezek az értékek kellenek nekünk is ahhoz, hogy az eszmét valóra válthassuk. Szabadság, egyenlőség, testvériség csak akkor lesz, ha van hozzá tisztesség, hűség, bátorság! Hiába hangoztatjuk az eszméket, ha nem helyezzük mellé az erkölcsöt is.

Civakodó nemzet nem fog magának szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kivívni. Az a közéleti vezető, aki egyfolytában csak azt mondja, hogy én, én, én, az nem fog szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kivívni. Hiába mondja, hogy: én vagyok a legjobb, engem válasszatok, mert ez csak önzés, semmi más. Azt kell megtanulni, hogy: mi, mi és újból mi. Hogy nekünk csak együtt lehet esélyünk. Kossuthban, Széchenyiben, Petőfiben is volt önérvényesítő szándék, bennük is volt emberi önzés, de mégis össze tudtak fogni. Nem azt mondták, hogy: én. én, én! Hanem azt mondták, hogy: mi magyarok!

Megosztott közösség nem fogja kivívni magának azt, ami megilleti. Mint ahogy színüket váltogató, szavukat nap mint nap megszegő politikusokkal sem megyünk semmire.

Ma nem kell meghalni az ügyért. De összefogni, áldozatot hozni érte mindenképpen kell. Enélkül nem megy. Ma nem meghalni, de legalább élni kell érte. Élni következetesen, hűségesen, erkölcsösen, félretéve az önzést, a viszályt. Hátrább lépve, ha kell, élre állva, ha arra van szükség. Nem privilégiumokra áhítozó, egymást rágalmazó, egymást letipró, egymás ellen intrikáló vezetőkre van szükségünk, hanem a szegényekkel, elesettekkel együttérző, szabadságért, testvériségért, egyenlőségért küzdő, európai gondolkodású mai szabadságharcosokra.

Ha ezt megértjük, akkor 1848-49 szelleme nagyon közel lesz hozzánk, akkor tényleg elmondhatjuk, hogy itt van karnyújtásnyira tőlünk nemcsak a gyönyörű Szabadság-szobor, hanem maga a szabadság is. A magyar szabadság. Amely nem állítható szembe a románok szabadságával, sem a más népekével. Ma, amikor itt lobog mellettünk a magyar, a román, és az európai zászló, és amikor lassan-lassan megszűnik magyar és magyar között a határ, bíznunk kell a nemzetek szabadságában. Hiszen néhány évvel ezelőtt még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy ezek a lobogók békében megférjenek egymás mellett. De a közös Európa, a nemzetek egyenlősége és testvérisége nem valósul meg magától. Azért meg kell küzdeni, és erre csak olyan emberek képesek, akik megértik a tizenhárom aradi vértanú üzenetét, csodálják őket, de nem úgy, mint romantikus regényhősüket, hanem mint hús-vér embereket, akiknek éppen úgy drága volt az életük, mint nekünk, de ahogy a költő mondta, még drágább volt a becsületük.

Ma a magyarságnak új honfoglalásra van szüksége. Ismét otthonunkká kell tennünk Erdélyt, mert nekünk nincsen más otthonunk, csak ez, és többé nem akarunk alárendelt szerepet játszani ezen a földön, soha többé nem akarunk másodrendű állampolgárok lenni itt! És otthonunkká kell tennünk egész Európát is, és ebben a békés honfoglalásban az európai népeknek úgy kellene ránk nézniük, mint véresebb időkben, 1848-49-ben vagy 1956-ban tekintett a magyarokra egész Európa.

Feladat van ma is, felelősség is van elegendő, és ezzel csak együtt, összefogva tudunk szembenézni.

Adjon erőt ehhez és világítson nekünk Arad fényesen ragyogó tizenhárom csillaga!

Arad, 2007. október 6.

MARKÓ BÉLA