Beszédek, közlemények

Markó Béla szövetségi elnök beszéde az RMDSZ nagyváradi kampányindító rendezvényén

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Nem csak nagyváradiak vannak ebben a teremben, hanem Partiumból és Erdélyből is eljöttek sokan az RMDSZ-szes kollégák közül. Hallgattam Szabó Ödön ügyvezető úr bevezetőjét, majd utána azt, hogy tulajdonképpen harmadik állomása ez a mi kampánynyitónknak. Érdekes ez az útvonal: belegondoltam, hogy Csíkszereda, Marosvásárhely és Nagyvárad, jövünk nyugat fele, valaki még azt gondolhatná, ahogy itt most végignéz bennünket, hogy a következő kampánynyitónkat Budapesten fogjuk tartani. Megmondom őszintén, hogy nem is ártana Magyarországra átvinni most, a mostani politikai helyzetben valamit abból az erdélyi magyar szellemiségből, amely az elmúlt 17 évben megtartott minket. Nem ártana egy kicsit átvinni a csíkszeredai székely ember hidegtűrő konokságából, a marosvásárhelyiek sokat szenvedett tapasztalatából és a nagyváradiak élni, túlélni tudásából és intelligenciájából. Persze, egyelőre úgy néz ki, hogy a fordítottjával is szembe kell néznünk: Magyarországról jönnek ide kampányolni. El kell mondanom, hogy magyarországi választási csorbát erdélyi köszörűvel kiköszörülni nem lehet! De hát mindenki azzal probálkozik, amivel tud, végülis mindenkinek megvan ez a szabadsága. Maradjunk a mi kampányunknál, itt, Erdélyben, és maradjunk egy pillanatig ebben a számunkra nemcsak kedves, hanem sok tanulsággal, sok bölcsességgel és sok tapasztalattal szolgáló városban, Nagyváradon. Azt mondtam, nem ártana Magyarországra, nyugat felé, de kelet felé is vinni valamit Nagyvárad élni tudásából, túlélni tudásából és intelligenciájából. Nagyváradra mi mindig azért jöttünk, hogy vigyünk, kapjunk innen valamit. Én például 1989 előtt évente kaptam egy hét Magyarországot Nagyváradtól, általában egy hét szabadságot töltöttem nyaranta Nagyváradon, többnyire a televízió előtt, és a nagyváradiak tudják, mire gondolok. Én Nagyváradtól ’89 előtt is kaptam egy hét Magyarországot, és kaptam egy olyan tudatot, hogy lehet úgy élni a legelnyomóbb rendszerben is, hogy kitekintünk nyugat felé, kitekintünk a miéink felé, kitekintünk Magyarország felé.
Nagyváradról azt szokták mondani - közhely, természetesen -, hogy a holnap városa. De a közhelyek azért lehetnek igazak is, és ez a közhely teljességgel igaz. Nagyvárad valóban a holnap városa, Nagyvárad valóban az ígéret városa, Nagyvárad a legyőzhetetlen város és legyőzhetetlen régió, hiszen 1989 előtt ezt a várost, ezt a szellemet minden eszközzel próbálták megfolytani. Túl közel volt itt a határ ahhoz, hogy élni hagyják ezt a szellemet, ezt a kultúrát, túl közel volt ahhoz, hogy szabadon lélegezni hagyhassák, és mégis lélegzik, és mégis él, és mégis túlélt ez a város. Nem véletlen, keveset beszélünk erről, hogy valamikor a ’80-as években az Ellenpontok szamizdat szerzőinek nagy része innen került ki, nem véletlen, hogy intézményeitől ezt a várost megfosztották, egy időszakra nem volt művészete, irodalmi lapja, a színház operett-létre kényszerült - nem mintha nem lett volna szükséges-, ennek ellenére ez a város élt és túlélt. Ez a város, ez a régió, Bihar, üzent nekünk kelet felé, Székelyföld felé, csíkiaknak, marosvásárhelyieknek, mindenkinek, kolozsváriaknak, és üzent valamiképpen a határon túlra, nyugat felé is. A határon túlra, mely határ lassan-lassan megszűnt.
Azt írtuk fel jelszóként, hogy „Új honfoglalás”. Azt kérdezték tőlem ennek kapcsán sokan, hogy mit is akar jelenteni az, hogy új honfoglalás, mi ugynis ezt a hont elfoglaltuk valamikor 1100 esztendővel ezelőtt, nem is könnyen és vértelenül, ez a hon megvan. Ez így van, de aztán 1241-ben elveszítettük, és vissza kellett szereznünk, majd elveszítettük megint 1526-ban, és megint vissza kellett szerezni, miután több mint 150 esztendőn át nem volt a miénk. Aztán elveszítettük 1918-19-ben is, és ismét vissza kell szereznünk. 1989 után újból nekifogtunk, hogy visszaszerezzük ezt a hont.
Volt erőnk, megszerezni a hont, de voltak eleinknek vétkei és hibái, amelyek által el is veszítettük ezt a hont. Vagy úgy, hogy 1241-ben nem vették elég komolyan a személyek, nem mérték föl a veszély súlyát, vagy 1526-ban, mekkora tanulság, mai erdélyiek, mai partiumiak, mai váradiak, mai magyarok számára, mindenkinek, aki itt van, ebben az országban! Mekkora tanulság, hogy miközben a magyarok egyik főembere szembesül a törökkel, a másik éppúgy szeretett és épp oly fontos főembere, Zápolya, kivárt valahol, amíg elvérzett a másik a vetélytárs, és aztán megszenvedte nem az egyik főember vagy a másik, hanem megszenvedte az ország, megszenvedte a nemzet azt, hogy ez a két főember egymásnak feszült. Az egyik kivárt, az egyik pihentette a seregeit, amíg a másik elvérzett! Nem volt ez a tanulság nekünk elég sok-sok évszázadra, nem elég ez a tanulság még hosszú időre ahhoz, hogy együtt maradjunk? Mit számítanak a főemberek, mit számít a főemberek gőgje, hiúsága? A főemberekre csak azért van szükségünk, hogy elkötelezettségüket, hűségüket, tehetségüket, képességüket a mi szolgálatunkba állítsák a közösség szolgálatába.
Felejtsék a gőgöt, felejtsék a hiúságot! Nagy tanulság ez nekünk: a történelemben néhányszor elveszítettük ezt a hont, utána pedig az egész nemzetnek kellett visszaszereznie. És 1918-19-ben is elveszítettük: 1867-ben megszereztük a részleges önállóságunkat, de nem voltunk képesek ezzel az önállósággal eléggé élni, hagytuk, hogy mások döntsenek helyettünk a XX század elején, és ismét elveszítettük ennek a honnak egy részét. Pontosan azt a részét, amelyen mi és közvetlen eleink is éltek, és ezt a hont most nekünk kell visszaszerezni! Ezt jelenti az új honfoglalás. 1989 után nekifogtunk és egy részét visszaszereztük ennek a honnak, ahonnan soha el nem mentünk, mindig itt voltunk, ez az otthonunk, ez a szülőföldünk. Elvettek tőlünk erdőt, elvettek földet, elvettek méltóságot, elvettek sokszor becsületet, elvettek jogokat, elvették a nyelvet, amelyet csak otthon, a családban lehetett sokhelyütt már használni, és ezt mind-mind vissza kellett szereznünk. Vissza kellett szerezni ezt a három drága színt, a pirosat, a fehéret, a zöldet, vissza kellett szerezni a himnuszt és még annyi mindent kell visszaszerezni az elkövetkezőkben!
Ez az új honfoglalás! A munka nem ért véget! 17 esztendő sokaknak soknak tűnik, sokan elfáradtak 17 esztendő alatt. 17 esztendő nagyon kevés, még nagyon sok munkánk van, és még a küzdelem nem ért véget. A hont vissza kell szerezni más értelemben is. Úgy, ahogy itt, a nagyváradiak már érzik: hogy kerekül, egészül a hon, hogy ez a néhány kilométerre levő határ már nem határ, és kerekül ismét, egészül ez a haza, nagy nehezen, küzdelemmel, kínnal, nyomorúsággal, de egészül, de kerekül, ismét nemzetté válunk és ez a mi dolgunk. Ez a mi munkánk az elkövetkezőkben és ez a küzdelem! Ezért kell elmenni Brüsszelbe, mert a hont most már onnan is vissza kell foglalnunk! Brüsszel segítségével is kell folytatni ezt a honfoglalást, hogy magyar és magyar együtt lehessen, de jól lehessen együtt, méltóságban, egyenlőségben ebben a térségben is és egész Európában. Mi ezt kínáljuk mimagunknak, egész Partium, egész Erdély magyarságának: csapatot kínálunk! Nézzenek végig rajtuk: hát ez az elkopott RMDSZ? Ez az elfáradt RMDSZ? Ez az RMDSZ, amely nem képes változni és megújulni? Nézzék meg ezeket az arcokat, nézzék a tapasztalt embert, a politikust, a diplomatát, aki legelső aktivistánk volt, Frunda Györgyöt, és nézzék meg, gondolják végig, hogy mit végzett a külpolitikában az elmúlt 17 esztendőben, és mit tud még elvégezni a mi javunkra. Nézzék meg a többieket, Winkler Gyulát, nézzék meg Biró Rozáliát, akit ismernek: itt nőtt föl Önök között alpolgármesterré, itt nőtt föl politikussá, itt nőtt fel egy olyan felelős és hűséges asszonnyá, akire érdemes támaszkodni, akire érdemes számítani! Nézzék meg a többieket! Ezek az elkopott, fáradt emberek? Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, nézzék meg, mit teljesített Verespatak dolgában! Hiszen ismerik Verespatak történetét: amit az elődei nem tettek meg, fiatalsága ellenére ő vállalta, volt bátor, hogy vállalja!
Winkler Gyulának is immár több éves tapasztalata van külpolitikában. És nem sorolom el a többieket, sokan vagyunk, és nem az egyének, a személyek fontosak, hanem hogy együtt vagyunk, hogy szövetség vagyunk, hogy magyarság vagyunk, hogy közösség vagyunk és az elkövetkezőkben csak azok akarunk lenni!
Ehhez nekünk fontos Várad, fontos Bihar példája, mert Váradot, Bihart évtizedeken át nem lehetett legyőzni, és Váradot és Bihart ezután sem lehet legyőzni!